|
Untitled Document
A Délvidéki magyarság múltja és jelene
írta Dr. Ribár Béla
Egy nemzetrész kálváriái
A magyar történelem gyászos eseményei a tatárjárás, a mohácsi vész, az 1848-as és
1956-os forradalmak leverése, de ide soroljuk az 1920-as igazságtalan trianoni
békediktátumot is. Nem lehet igazságosnak nevezni egy olyan békediktátumot, amely
több mint négymillió magyart szakított el az anyanemzettõl és kisebbségi sorsba
kényszerített. Nem lehet igazságosnak nevezni a békediktátumot, mert az elszakított
országrészeken nem juthatott kifejezésre a népek önrendelkezési joga, nem
engedélyezték a népszavazást, amellyel a lakosság kinyilváníthatta volna azon óhaját,
hogy mely államban szeretne élni. Így került a Délvidék is az újonnan alakult
mesterséges tákolmány, az SZHSZ Királyság fennhatósága alá annak ellenére, hogy a
szerbek ezen a területen kisebbségben voltak. Így kerültek szüleim is, akik még 1920-ig
magyar állampolgárok voltak, kisebbségi sorsba, és én már ebben a sorsban születtem,
de a kisebbségi érzés sohasem vett erõt rajtam, mert magyarságomra mindig büszke
voltam!
Az SZHSZ Királyság megszüntette a magyar középiskolákat a Délvidéken. Belgrádban
engedélyezett ugyan egy ún. magyar tanítóképzõt, amelyben a leendõ magyar tanítók
csak a magyar nyelvet és a hittant tanulhatták anyanyelvükön. A magyarlakta
településeken hat elemit engedélyeztek magyar nyelven, de a "névelemzést"
alkalmazták, ami azt jelentette, hogy a szláv hangzású neveket viselõk -- annak ellenére,
hogy õk magukat magyarnak vallották -- szerb iskolába kellett hogy járjanak. Így
akarták az asszimilációt elõsegíteni.
1941 tavaszán Bácskát visszacsatolták az anyaországhoz, Bánát pedig német
fennhatóság alá került. A Bácskába bevonuló magyar hadsereget a magyarok
felszabadítóként üdvözölték, amiért 1944-ben, a megtorlás napjaiban sokan életükkel
fizettek.
1944 õszén megkezdõdött a délvidéki magyarság elsõ tragikus kálváriája. A titói hatalom
két hónapig katonai közigazgatást vezetett be, és ez idõ alatt több tízezer ártatlan
magyart végeztek ki vagy vertek agyon. Ezeket az eseményeket szülõfalumban,
Torontálvásárhelyen éltem át, ahol "csak" nyolc magyar lakost hurcoltak el a partizánok
néhány helybeli szerb segédletével, és a szó szoros értelmében agyonverték õket. Köztük
volt Gachal János is, a helybeli református tiszteletes. Gachal tiszteletesen kívül még
vagy harminc különbözõ felekezethez tartozó lelkészt hurcoltak el és gyilkoltak meg a
partizánok. A délvidéki magyar történelmi egyházak még adósok azzal, hogy feltárják és
megírják ezeknek a mártír papoknak a tragikus történetét.
Külön meg kell említeni három dél-bácskai falu magyarságának tragikus sorsát. Csúrog,
Zsablya és Mozsor minden magyar lakosát koncentrációs táborba hurcolták, a férfiak
nagy részét kivégezték, az asszonyokat, gyerekeket és öregeket pedig hónapokig sótlan
vízben fõtt kukoricaliszten tartották, aminek következtében több százan meghaltak,
köztük sok csecsemõ is. A túlélõket örökre számûzték szülõfalujukból, és minden
vagyonakat elkobozták. Ezekrõl az eseményekrõl ír Teleki Júlia Keresem az apám sírját
címû könyvében.
1945-ben a kommunista hatalom megkezdte a szerbek és montenegróiak tömeges
betelepítését a kiûzött vagy kivégzett németek és magyarok helyébe. De magyarlakta
falvakba is telepítettek, hogy megváltoztassák a helység etnikai összetételét, tehát
etnocídiumot hajtott végre a titói hatalom! Ezt pedig tiltja a nemzetközi jog, de a nyugati
nagyhatalmak semmit sem tettek ellene.
Milosevic hatalomra jutása sorscsapást jelentett nemcsak a délvidéki magyarságra,
hanem Jugoszlávia egész lakosságára is. A szerbek tragédiája az, hogy nagy részük erre
csak egy évtized elteltével eszmélt rá, és még mindég vannak követõi, de hát minden
gazember megtalálja a maga híveit!
A hatalma alatt bennünket, délvidéki magyarokat ért károkat, sérelmeket és
veszteségeket szeretném felsorolni a teljesség igénye nélkül.
Az Újvidéki Rádió magyar szerkesztõségének volt egy rádiószínházi osztálya, melynek
minden tagját elbocsátották állásából. A magyar szerkesztõségnek volt egy erõs
ultrarövid hullámú adója, melyen 24 órán át sugározott mûsort. Ezt is megvonták tõlünk,
és most egy gyengébb adón sugározhatják a mûsorukat, amelyet kevesebben
hallgathatnak.
Annak ellenére, hogy adófizetõ polgárai vagyunk ennek az országnak, a milosevici
korszakban a középiskolás diákjaink részére több évig nem adtak ki tankönyveket.
Az Újvidéki Egyetemen, ha tanári vagy tanársegédi állásra írtak ki pályázatot, azt magyar
nemzetiségû nagyon ritkán nyerhette el, még ha jobb eredményeket, több tudományos
munkát mutatott is fel. Ezekrõl az esetekrõl írtam is akkoriban a napilapunkban, a
Magyar Szóban.
Milosevic hatalomra jutásáig az Újvidéki Egyetem Jogi Karán a magyar tanárok
megszervezték a magyar nyelvû oktatást, aminek köszönhetõen minden évben 40-50
magyar ajkú hallgató is jelentkezett erre a karra. A milosevici hatalom megszüntette a
magyar nyelvû oktatást, és a magyar tanárok egy részét elbocsátották állásából.
Sajnos van olyan tanszék az Újvidéki Egyetemen, mint amilyen a TTK Földrajzi Tanszéke,
ahol egy magyar tanár vagy tanársegéd sem dolgozik. Az Újvidéki Egyetem más karairól
is több magyar egyetemi tanárt bocsátottak el, vagy a fiatal tanársegédek maguk
hagyták el állásukat, és menekültek el a katonai behívó elõl Magyarországra vagy a
Nyugatra.
A vezetõ beosztásokból mindenhol elbocsátották a magyar nemzetiségûeket, néhány
janicsár kivételével, akik beléptek Milosevic vagy feleségének a pártjába.
De nemcsak vezetõ beosztásból menesztették a magyarokat, hanem sok-sok más
munkahelyrõl is, és helyükbe szerb menekülteket alkalmaztak. Így kezdõdött a magyarok
szisztematikus elszegényítése.
A milosevici soviniszta rendszer hatalomra jutásával megkezdõdött a délvidéki
magyarság újabb tragikus kálváriája.
Amikor kitört a délszláv háború, az akkori érdekszervezetünk, a Vajdasági Magyar
Demokratikus Közösség kijelentette, hogy ez nem a mi háborúnk, és mi magyarok nem
akarunk részt venni a délszláv viszályban. Ennek ellenére a magyar fiatalokat és
katonaköteleseket a hadseregbe sorozták, és a frontra vezényelték õket, méghozzá
lakossági számarányunkhoz képest nagyobb számban. Sajnos több mint ötven magyar
vesztette életét ebben a szerbek, horvátok és bosnyákok közötti esztelen és értelmetlen
testvérháborúban.
A fiamnak és a vejemnek is bujkálnia kellett, hogy el ne vigyék õket a frontra. Mint már
mondtam volt, sokan külföldre, fõleg Magyarországra menekültek a katonai behívó elõl.
Hogy hányan menekültek el szülõföldjükrõl, azt majd a következõ népszámláláskor
fogjuk megtudni. Valószínûleg néhány tízezret tesz ki a délvidéki magyarság újabb
számbeli vesztesége.
Horvátországi, boszniai és kosovói szerbek százezreit telepítik immár harmadszor
Vajdaságba. (Az elsõ betelepítés a királyi Jugoszláviában történt a húszas években. A
második betelepítés pedig a titói korszak kezdetén.) A betelepültek közül sokan az
üresen maradt házakba törnek be, akiknek a tulajdonosai vagy elmenekültek, vagy
vendégmunkásként a Nyugaton dolgoznak. Tehát újabb etnocídiumot hajtottak végre, és
a Nyugat újfent semmit sem tett ez ellen. A betelepültek fenyegették az itt élõ
magyarokat és horvátokat, nem ritkán a házukra lõttek vagy kézigránátot dobtak az
udvarukba. És a milosevici hatalom rendõrei tétlenek voltak!
Egyesek a magyarok elleni gyûlöletüket falfirkákon fejezték ki. Ilyen falfirka
éktelenkedett Újvidéken hónapokig a délvidéki magyar sajtóház falán a következõ
szöveggel: Gyûlölöm a magyarokat -- Szerb gyerekek.
A fasiszta eszméket valló szerb radikális párt vezére, Seselj vajda a szerb parlamentben
azt mondta, hogy a magyaroknak egy, a szlovákoknak pedig két szendvicset fog adni a
kitelepítésükkor, mivel a szlovákoknak tovább kell utazniuk Szlovákiába, mint a
magyaroknak Magyarországra.
Ugyancsak a szerb parlamentben hangzott el egy korlátolt szerb képviselõ szájából, hogy
a magyarok 1956-ban jöttek Vajdaságba, és a kitelepítésüket ajánlotta.
A milosevici korszakban rendszeressé vált a magyar fiatalok bántalmazása, csak
néhányat fogok megemlíteni.
2000-ben az újvidéki városi autóbuszban egy szerb telepes megvert egy fiút
csak azért, mert a barátnõjével magyarul beszélt. Az aggasztó az esetben az,
hogy a többi szerb utas szótlanul tûrte ezt a barbár cselekedetet, és nem kelt a
magyar fiú védelmére! Az esetrõl az akkori szerb ellenzéki újságok elítélõen
írtak, de a soviniszta rendszer sajtója meg sem említette.
Az iskolában, ahol kisebbségben vagyunk, a magyar tagozatok diákjai nem mertek a
szünetben kimenni az udvarra, nehogy megverjék õket, és a szerb iskolaigazgatók
mindezt tétlenül tûrték.
A legújabb verésrõl, ami már a mostani, magát demokratikusnak nevezõ kormány
idejében történt, egy hónapja értesültem. Szabadkán az egyik iskola névváltoztatást
hajtott végre, és Széchenyi István nevét vette fel. Talán ez bõszített fel két szerb
személyt, akik megverték az iskola magyar igazgatóját. Egyedül ebben az esetben találta
meg a rendõrség a tetteseket, és remélem, elnyerik méltó büntetésüket.
Milosevic hatalomra jutásáig Vajdaságnak volt egy Tudományos Akadémiája is, melynek
hat magyar is tagja volt. Sajnos azóta ketten elhunytak, és csak négyen maradtunk. Ezt
az akadémiát a hatalom a Szerb Tudományos Akadémiával való egyesülésre
kényszerítette. Az egyesítés után három akadémiai választás is lezajlott, és mindig
ajánlottunk újabb tagokat Vajdaságból, de egyet sem választottak meg.
Jómagam azon fáradozom, azért harcolok, hogy visszaállítsuk a Vajdasági Tudományos
Akadémiát. Ha ez sikerülni fog, akkor a vajdasági magyar akadémikusok száma is
megnövekedhet, mert vannak olyan tudósaink, akik tudományos eredményeik alapján
megérdemelnék az akadémiai tagságot.
A letûnt milosevici rendszer tehát mindent megtett, hogy ne érezzük magunkat otthon a
szülõföldünkön, a Délvidéken!
A milosevici politika hozadéka a több tízezer vagy talán százezer halott, több százezer
menekült, és az ország gazdaságának teljes tönkretétele. Hogy ez utóbbit illusztráljam,
elmondom, hogy 1993-ban, amikor a világon eddigi legnagyobb méretû infláció volt
Jugoszláviában, az egyetemi tanári fizetésem 1 dollárt tett ki.
Horvátországban a minap tették közzé a sajtóban, hogy a háború horvát áldozatainak
száma 20 000 körül van. Boszniában 1995-ben, amikor a szerbek elfoglalták Srebrenica
városát, két nap alatt közel 8000 muzulmánt öltek meg. A város férfilakósságát teljesen
kiirtották.
1999-ben átéltük a NATO bombázásait, miután már hétszázezer albánt ûztek ki
Kosovóból. Ha nem hajtják végre ezeket a bombázásokat, akkor a kosovói albánokat
mind számûzték volna, és utána mi, délvidéki magyarok következtünk volna, hogy
megteremtsék az etnikailag tiszta Szerbiát.
A milosevici korszakban felütötte fejét a Nagy-Szerbia eszméje. Azt
mondogatták, hogy ahol egy szerb él vagy egy szerb sírja van, az Szerbia. Az
eszme õrültségének a tetõfoka az volt, amikor azt a szállóigét terjesztették,
hogy "Tokióig Szerbia!".
A milosevici korszak más nemzetiségek iránti gyûlöletszítása következtében nagyon sok
vegyes házasság felbomlott.
Sajnos fasiszta fenyegetések és öldöklésre való felhívások még a magát
demokratikusnak nevezõ kormány tagjai szájából is elhangzanak. A napokban a Szerbiai
Demokrata Párt egyik politikusa azt nyilatkozta, hogy Kostunica elnököt arra fogja kérni,
hogy tankokkal tiportassa el a vajdasági autonomistákat, a túlélõket pedig õ maga
mészárolja majd le!
Demokrácia és egyenlõség a Délvidéken csak akkor lesz, ha a társadalom minden
szegmentumában, a gazdaságban, a politikában, a közigazgatásban, az iparban, az
igazságszolgáltatásban, a rendõrségben a vezetõ posztokon annyi magyar lesz (és olyan
magyar, akit mi választunk meg), amennyi a lakossági számarányunk Vajdaságban, azaz
kb. 17%. Továbbá demokrácia és egyenlõség a Délvidéken csak akkor lesz, ha a magyar
gyerekek magyar iskolába járhatnak, és magyarul tanulhatnak az óvodától az egyetemig.
Jelenleg az általános iskolás magyar gyerekeknek 20%-a, a középiskolások 30%-a a
magyar iskolák vagy tagozatok hiánya miatt nem tanulhat anyanyelvén, ami
asszimilációhoz vezet. Az Újvidéki Egyetemen csupán a Magyar Tanszéken a leendõ
magyartanárok tanulhatnak anyanyelvükön és részben az óvónõképzõben. Azok a
magyar fiatalok pedig, akik még az általános iskolát sem fejezhetik be anyanyelvükön,
elvesznek a magyarság számára, azok nagy része asszimilálódik, és közülük kerülhetnek
ki a pecsovicsok, a janicsárok.
Nem vagyunk megelégedve iskoláinkban a történelem-, az ének-, a zenei és a
képzõmûvészeti oktatással. Ezeket a tantárgyakat gyermekeink a szerb diákok részére írt
és magyarra fordított könyvekbõl tanulják. A magyar történelembõl csak néhány
mozzanatot tanulnak, és ezek is a magyarságot úgy mutatják be, mint bûnös népet. Ezek
a tankönyvek a bûntudatot és a kisebbségi érzést akarják elpalántálni gyermekeink
lelkébe.
A királyi Jugoszláviában, de a titói szocialista, a milosevici soviniszta és a mai
Szerbiában is a történelemhamisítók azt akarják a magyarok nemzedékeivel
elhitetni, hogy a magyarok a Délvidéken jövevények, és a szerbek képezik
Vajdaság egyetlen és õshonos népességét. A magyarok õshonosságát bizonyítja
többek között az a romjaiban is fenséges aracsi pusztatemplom, amely
Bánátban, Törökbecse közelében van. A közelmúltban a pusztatemplom tövében
Bánát püspöke, Huzsvár László misét tartott, amelyen felolvasta VI. Pál pápa
1030 körül írt levelét, amelyben felsorolja a magyaroszági monostorokat, és
köztük van Aracs is. Tehát ezen a térségen élünk már közel ezer éve!
A történelem, a zenei és képzõmûvészeti oktatáshoz olyan programot követelünk,
amellyel felébresztjük, fenntartjuk és erõsítjük az önazonosságtudatot, a nemzettudatot,
a magyarságtudatot annak érdekében, hogy gyermekeink ne asszimilálódjanak!
A magyar tanárok hiánya miatt számos középiskolában, de néhol már az általános
iskolában is 4-5 vagy még több tantárgyat is nem anyanyelvükön tanulnak a magyar
tagozatokon. Annak érdekében, hogy serkentsük a tanárképzést és más diplomás
szakemberek képzését, a 90-es években Szabadkán, Újvidéken, Zentán,
Nagybecskereken, Temerinben, Zomborban és Adán megalakultak a diáksegélyezõ
egyesületek azzal a szándékkal, hogy anyagi támogatást nyújtsanak a szegény sorsú
magyar diákoknak és egyetemistáknak. Ez alkalommal mondok hálás köszönetet az
Újvidéki Diáksegélyezõ Egyesület nevében mindazoknak az amerikaiaknak, akik már
majd tíz éve támogatják diákjainkat és egyetemistáinkat. Ez idõ alatt önök több mint 20
000 dollárt küldtek át hozzánk ÚDE-támogatottainak részére.
Hogy mennyit jelentett és jelent ez a segély a diákjaink és egyetemi hallgatóink részére,
azt a korábban említett 1993-as, hírhedt, infláció idejében kapott 1 dolláros egyetemi
tanári fizetésem illusztálja és az, hogy a jelenlegi átlagfizetés Szerbiában 70 dollár körül
mozog.
Sajnos az önök támogatására az elszegényedésünk, valamint Szerbia katasztrofális
gazdasági helyzete miatt még mindég nagy szükségünk van, ha azt akarjuk, hogy legyen
magyar értelmiségünk a Délvidéken, ha azt akarjuk, hogy minden magyarlakta falunak
legyen magyar orvosa, hogy a beteg anyanyelvén mondhassa el panaszait az orvosának,
mert lehet, hogy szerb nyelven nem is tudná elmondani, ami pedig nélkülözhetetlen a
sikeres gyógyítás érdekében.
Sajnos a támogatásra továbbra is szükségünk lesz, ha azt akarjuk, hogy több magyar
tanárunk legyen, hogy javítsunk azon az áldatlan állapoton, hogy 4-5 vagy még több
tantárgyat is nem anyanyaelvükön tanulnak a magyar diákok.
Sajnos szükségünk lesz a támogatásra, ha azt akarjuk, hogy legyen elegendõ jogászunk,
ügyvédünk, bírónk, akik segítenek majd jogi sérelmeink orvoslásában, amelybõl pedig
oly sok volt eddigi kisebbségi létünk alatt.
Szükségünk van a támogatásra, ha azt akarjuk, hogy több mérnökünk és közgazdászunk
legyen, akik vállalatigazgatóként méltányosan fogják elosztani a munkahelyeket, és
figyelembe veszik a lakossági számarányunkat is.
Olyan magyar szakemberekre van szükségünk, akik magyar szellemiségben nevelkedtek,
akiknek nemzetiségtudatuk van, hibátlanul beszélik az anyanyelvüket, ismerik a magyar
kultúrát, történelmet, irodalmat. Olyan szakemberekre van szükségünk, akik bátran
vallják és vállalják magyarságukat.
Tehát nemcsak tanárokra, tanítókra, hanem orvosokra, mérnökökre, jogászokra,
közgazdászokra, informatikusokra is nagy szükségünk van, mert mindezekbõl a
szakemberekbõl a lakossági számarányunkhoz képest sokkal kevesebb van, mint a
többségi "mennyei" nép soraiban. Vajon mi, délvidéki magyarok kevésbé vagyunk
alkalmasak egy egyetemi diploma megszerzésére? Tudjuk, hogy nem vagyunk kevésbé
rátermettek, és ez az állapot a mindenkori szerb hatalom irántunk tanúsított hátrányos
megkülönböztetésének a következménye! Hogy nem vagyunk kevésbé rátermettek,
bizonyítja a philadelphiai Institute for Scientific Information Science Citation Index
adatbázisa alapján elkészített két felmérés is a vajdasági tudományos fokozattal
rendelkezõ kutatókra vonatkozó idézettség. Mind a két felmérés azt mutatta ki, hogy a
tíz legtöbbet idézett vajdasági tudományos kutató között az elsõ, negyedik és hetedik
helyen magyar nemzetiségû áll, annak ellenére, hogy a számunk, azaz a tudományos
kutatók száma sokkal, de sokkal kevesebb, mint a többségi szerb nemzetiségûeké.
1997-ben megalakítottuk a Vajdasági Magyar Tudományos Társaságot, de a munkánkat
a milosevici hatalom csak 1999-ben engedélyezte. A társaság kiadta a délvidéki magyar
kutatók életrajzát, megrendeztünk három tudományos tanácskozást, melynek anyagát
könyv alakban kiadtuk. Kidolgoztuk a vajdasági magyar egyetem törvénytervezetét, és
közvitára bocsátottuk. Ugyanis meggyõzõdésünk, hogy csakis egy magyar egyetem
szolgálhatná szülõföldünkön való megmaradásunkat, szellemi elitünk kiképzését,
hozzájárulhatna kisebbségi közösségünk gazdasági és társadalmi esélyegyenlõségünk
növeléséhez. Ehhez kérem a nyugati magyarok segítségét.
Szívmelengetõ volt a részünkre, amikor a néhai Antall József miniszterelnök kijelentette,
hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Ekkor éreztem elõször,
hogy van egy anyaországom, hogy Magyarország az anyaországom.
Örülünk a mostani magyar kormány által megszavazott státustörvénynek, amellyel az
anyaország nyolcvanéves adósságát törleszti a határon túli magyarokkal szemben. Ez a
törvény a magyar nemzet határmódosítás nélküli egyesítését jelenti. Reméljük, hogy e
törvény életbe lépése után többen merik és akarják vállalni magyarságukat, és
ellenhatást fog kifejteni az asszimilációval szemben, amelyre olyannyira törekedett mind
a királyi, mind a titói és a milosevici rendszer is.
Hasonló gesztust tanúsított a Magyar Tudományos Akadémia is a határon túli magyar
tudományos kutatókkal szemben. Bár ez a gesztus csak néhány száz délvidéki magyart
érint, de meg kell hogy említsem. Tavaly a Magyar Tudományos Akadémi bevezette a
külhoni köztestületi tagságot. Külhoni köztestületi tag lehet minden tudományos
fokozattal rendelkezõ külhoni magyar, aki kéri a felvételt, ami egy ûrlap kitöltésébõl áll.
Az idén a délvidéki köztestületi tagok már pályázhattak a Magyar Tudományos Akadémia
által kiírt pályázatra, mellyel az akadémia anyagilag támogatja a külhoni magyar kutatók
kutatási terveit.
Sajnos a délvidéki magyarságra nem jellemzõ az összetartás. Ezt bizonyítja az öt magyar
vajdasági párt is, amely közül csak a Vajdasági Magyar Szövetség jutott be a szerb
parlamentbe. A Vajdasági Képviselõházban három magas beosztású magyar politikusunk
van: a képviselõház alelnöke, az igazságügyi titkár és az oktatásügyi titkár. Ezenkívul a
VMSZ elnöke, Kasza József a szerbiai kormány alelnöke. Elvárjuk tõlük, hogy a
magyarság érdekeit hûen képviseljék és harcoljanak értük. Sajnos a VMSZ alelnöke,
Józsa László aláírta a szerb kormánynak a nyugati hatalmakhoz intézett levelet, melyben
kéri, hogy a szerb kormányt egyelõre ne vonják felelõsségre a kisebbség iránti
kötelezettség elmulasztása miatt, mivel az országnak fontosabb problémái vannak, mint
pl. Kosovo és Montenegro kérdése. Ezt a VMSZ-nek nem lett volna szabad megtennie!
Reményre ad okot, hogy a szövetségi kisebbségügyi miniszter, Rasim Ljajic a szerbiai
muzulmán kisebbséghez tartozik, és a minisztérium a közelmúltban kidolgozott egy
kisebbségvédelmet szolgáló törvénytervezetet, amelyet közvitára bocsátottak. Reméljük,
hogy ez a törvény, amennyiben megszavazzák, gyógyírként fog hatni a rengeteg
sérelemre, amit a délvidéki magyarság átélt!
Minden viszontagság ellenére még vagyunk és maradunk a szülõföldünkön, ott, ahol
õseink sírjai domborulnak, csontjai porladoznak. Maradunk, mert mi itt a déli végeken is
magunkénak valljuk a Szózatot, melynek zárósorai szerint "A nagy világon e kívül/
Nincsen számodra hely;/ Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell."
* Elhangzott 2001 augusztusában Columbusban, Cincinnatiban, Lake Hope-on
(Reménység-tava) és Chicagóban tartott elõadásokon.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
