Diószegi
László:
"
A moldvai csángók története
és jelene"
A moldvai magyarok, (csángók) két nagy
tömbben: északon Szucsava és
Románvásár, délen
Bákó környékén
és a Tatros illetve a Szeret partján
élnek.
Mekkora
népcsoportról beszélünk?
Lélekszámuk
megállapítása a
megbízható források hiánya
miatt nehéz feladat.
A középkori utazók
összeírásai alapján
megállapítható volt, hogy a moldvai
katolikusok döntő többsége magyar nevű,
magyarul beszélő volt. A moldvai fejedelemségben
történt első hivatalos
népszámlálásból
(1859) kitűnik, hogy Bákó és Roman
megyékben, ahol a csángók a legnagyobb
számban éltek, a római katolikusok 90
%-a magyar nemzetiségű volt. Egy, a század
végén Bukarestben megjelent kiadvány
szerint "vannak egész falvak
csángócsaládokkal, ahol nem tudnak
egyetlen szót sem románul, mint pl.
Forrófalván, Klézsén".
Az 1930-as román
népszámlálás 23 ezer
magyart jegyzett Moldvában. Az adat
önmagában is ellentmond a korábbi
statisztikákból történt
számításoknak és a
helyszíni tapasztalatoknak. Az a tény azonban,
hogy az 1930-as
népszámlálás
Klézsén és
Forrófalván csupán egy-egy magyart
mutatott ki, egyértelműen bizonyítja az
összeírás
torzításait. A még oly erőszakos
asszimiláció ellenére is lehetetlen
ugyanis, hogy a két falu, ahol hiteles
információk szerint a
századfordulón még románul
sem tudtak az ott élő csángók, 1930-ra
teljesen románná váljon.
A második világháborút
követő
népszámlálások a
csángókat gyakorlatilag
eltüntették. Hiába tartott
nyilván az 1950-es években a Magyar
Népi Szövetség kb. 60 000 moldvai
magyart, számukat a hivatalos
összeírások 1956-ban 17 105-re, 1966-ban
8 332-re, 1977-ben 4 258-ra, míg 1992-ben 2165-re teszik.
Mennyi lehet végül is a ma is magyarul
beszélő, magát magyarnak valló moldvai
csángók száma? A kutatók
helyszíni tapasztalatai és kutatásai
alapján bizonyos, hogy a magyarnak tekinthető moldvaiak
száma ma is mintegy 50-70 ezerre tehető, ez a
szám azonban az erőteljes asszimiláció
miatt napról napra csökken.
Kik
a csángók?
A moldvai magyarok eredetét illetően a néprajzi
adatok és az okleveles források
ismeretében ma már bizonyított, hogy a
csángók nyugatról, a
Kárpát-medencéből érkeztek
Moldvába. Az is ismertté vált, hogy az
első moldvai csángó telepeket a magyar
királyok hozták létre. A Szeret
folyó jobb partján a XIII. században
létesített határőrtelepek
funkciója a tatár betörések
visszaverése volt. Az északi területekre
a Szamos völgyéből, a déliekre a
Székelyföldről történt
település. A csángók
száma a következő
évszázadokban történt
önkéntes kivándorlással
folyamatosan gyarapodott.
Közöttük találtak
menedéket a
Dél-Magyarországról a XV.
században elmenekült magyar husziták is,
akiknek papjai itt fejezték be biblia-
fordításukat is.
A csángók
lélekszámát
gyarapították a
Rákóczi-szabadságharc
menekültjei, valamint a határőr-
szolgálat, a nehéz jobbágyi sors
és a nincstelenség elől
kivándorló székelyek is.
Levéltári dokumentumok, oklevelek
tanúskodnak arról, hogy Moldvában
már a XVII. századnál jóval
korábban, a XIII. századtól kezdve
folyamatosan éltek magyarok.
|
Csángók
sorsa
A csángók asszimilálása
már a XIX. század előtt elkezdődött.
Ekkor azonban a szerencsétlen sorsú
népcsoportot nem nemzeti, hanem vallási
elnyomás sújtotta a
többségtől. A római katolikus
világ peremére, az ortodox
többség közé nem
szívesen mentek a papok, s ha küldött is a
Vatikán egyet-egyet, ezek bizony, szolgálatuk
alatt nem a hívőkkel, hanem saját
meggazdagodásukkal törődtek. A Moldvába
kirendelt papok többsége nem is magyar volt, hanem
olasz, bosnyák, lengyel, akik nem beszéltek
magyarul, és a néhány éves
szolgálat alatt nem is akartak megtanulni. Így az
akkor még kizárólag magyarul
beszélő csángók a templomban
számukra érthetetlen nyelven
imádkoztak, s gyónásukra
számukra érthetetlen nyelven kaptak
feloldozást.
A nemzeti ébredés korában
újabb megpróbáltatások
vártak a csángókra. A gyorsan terjedő
román nacionalizmus minden eszközzel
megpróbálta elrománosítani
a moldvai magyarokat. Magyar iskolák nem voltak, a
közhivatalokban megtiltották a magyar
beszédet.
A moldvai csángóság
történetének legbiztatóbb
szakasza a sok évszázados elnyomatás
és magárahagyatottság után
a II. világháborút követően
kezdődött.
Romániában ekkor a
csángókat is a magyar nemzetiség
részeként kezelték. Így az
iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak,
Bákóban magyar nyelvű
tanítóképzőt
létesítettek. A csángók
köréből kikerült papok magyarul
gyóntattak, a templomokban ismét magyar
szó hangzott fel. A Magyar Népi
Szövetség a csángó falvakban
irodát nyithatott és megszervezhette a
csángók
érdekképviseletét.
A sajnálatosan rövid pozitív
periódust azonban az l950-es évek
közepétől a minden képzeletet
felülmúlóan erőszakos,
Európában példa
nélkül álló
asszimilációs intézkedések
követték. A magyar iskolákat,
óvodákat bezárták, a
templomokban tilos volt az "ördög nyelvén"
beszélni. A magyar öntudatú
csángókat nyilvántartották,
üldözték,
megfélemlítették. Tilos volt a
magyarországiakkal, sőt az erdélyi magyarokkal
való bármilyen kapcsolatteremtés. A
Magyarországról érkezőket az
út mentén felállított
rendőr- posztok megállították
és visszafordították, s az
erdélyi magyarok is csak állandó
ellenőrzés mellett juthattak be a
csángó falvakba. A magyarellenes
egyház hatására, illetve a magyar
iskola, a magyar nyelvű sajtó, könyv és
hírközlés teljes hiánya miatt
a népcsoport szükségszerűen elvesztette
értelmiségét. Ez a mai időkre azt
eredményezte, hogy egy végsőkig
kiszolgáltatott, érdekképviselet
nélkül maradt, megfélemlített
tömegről beszélhetünk.
A moldvai csángók ügyében
reményekre jogosító
változást hoztak az 1989 romániai
események. A csángók hamar
éltek az önszerveződés a
lehetőségeivel, megalakították
érdekvédelmi szervezeteiket, magyar nyelvű
újság
beindítását
kezdeményezték, beadványokban
fordultak az egyházhoz és az államhoz
a magyar nyelvű vallásgyakorlás és
oktatás
engedélyezéséért. Az
elmúlt évek tapasztalatai azonban azt
mutatják, hogy kezdeményezéseik,
kérelmeik hiába állnak
összhangban az európai normákkal
és a román törvényekkel, azok
teljesítését a helyi
adminisztráció rendre elszabotálja.
|